Na mindegy, Maxcoder
kategória:szomorúság, élet
cimkék: én, reménytelenség
Nincs kedvem napok óta blogot irni. Meg úgy semmihez sincs kedvem. És amúgy még élni sem néha. Na mindegy. Majd elmúlik. Mint minden …
Néha bosszantanak az óvodások. Na nem a valódiak. Hanem a felnőtt óvodások. Akik felnőtt létükre néha 4-5 évesként viselkednek … Biztos én vagyok az intoleráns … Oly könnyű elvinni a balhét. Világéletemben hajlottam rá amúgy … És nemcsak azért, mert én voltam ilyen hülye. Hanem mert sokszor a legkönnyebb volt az én nyakamba varrni. Na de ebben is ki volt a hülye? Én. Mert engedtem … Na mindegy.
Számtalanszor elhatároztam már, hogy elkezdem irni az ellen-sorskönyvem. De valahogy pár oldal, pár sor után mindig kifogy a tinta a pennámból … Na mindegy. Viszont a szélmalomharcban kurvára el lehet ám fáradni, drága felebarátaim. De hát ezt is magamnak köszönhetem …
Na mindegy …
Kapd össze magad valahogy, Maxcoder.
Lendkerék a semmiben
Megint elpattant egy szál. Vékonyka, más tán észre se venné. De nekem olyan, mintha egy újabb kés hasitott volna a testembe, módszeresen kettévágva engem. Fogom a szál végét, ügyetlen kézzel próbálom összecsomózni. Mint eddig is mindig. Istenem, hány és hány szálat kötöttem már össze, csomók millióit. Meddig birom még? Mikor hasadok ketté magam is jóvátehetelenül, javithatatlanul?
(tovább…)
Hol van?
Hol a tenger ősereje, amelyből az első ölelés született? Hol a kéz a testem alól, mely védene és megpihenhetnék az óvó tenyérben? **********************************************
